Augusztus 31-e volt. A Roxfort Nagytarmének plafonját már bíborra festette a bűbáj, ami miatt bent mindig ugyanolyan volt a plafon, mint a kinti égbolt. Nemsokára véget ér a nyári szünet utolsó napja, s másnap a kastély újra megtelik a szokásos boldog gyerekzsivajjal, de egyelőre még csak néhány tanár tartózkodott az épületben, és persze az ott lakó kísértetek.

Albus Dumbledore némán álldogált a kastély főbejárata előtt a szabadban, s a távolba révedt. Agyának kerekei szédületes sebességgel pörögtek, fejében csakúgy cikáztak a gondolatok, s közben nem figyelt semmi másra, csupán saját belső hangjaira.

Hirtelen valaki gyengéden megérintette a vállát, újra ráébresztve Dumbledore-t a külvilágra.

-Albus, ideje bejönnie. - mosolygott Minerva McGalagony - Frics nemsokára bezárja a kaput.

-Á, Minerva, köszönöm, hogy szólt! – mondta álmoskás hangon Dumbledore, s lassan elindult befelé a nő oldalán.

-Holnaptól újra beindul a Roxfortban a megszokott élet… furcsa itt ez a csend.

-Addig örüljön, Minerva, amíg csend van! – mosolygott a férfi.

-Ne is monja, Albus! – sóhajtott a nő, s mivel időközben elérték McGalagony dolgozószobáját, már a búcsúzásra nyitotta a száját, de Dumbledore megelőzte:

-Meghívhatom egy pohárka töklére és egy Sav-A-Júj cukorra?

-Á, üsse kő, miért ne? – adta be a derekát rövid gondolkodás után McGalagony, azzal elindult Dumbledoreral a kőszörnyhöz vezető jól ismert úton. A szíve hevesen vert, mint gyakran, ha kettesben maradt ezzel a csodálatos férfival, akit úgy tisztelt.

A nő úgy elmerült a gondolataiban, hogy el is felejtette azt a törött padlólapot, amit minden roxfortos jól ismert. Mire újra észbe kapott, már az igazgató karjaiban hevert, aki gyengéden cirógatta az arcát, hogy felébressze kábulatából. Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy elesett a törött csempében és Dumbledore kapta el.

Tudta, hogy fel kéne tápászkodnia, és hogy udvariatlan dolog ilyen hosszan igénybe venni az öreg varázsló fizikai erejét, de annyira jól érezte magát az ölelő karokban, hogy meg se tudott mozdulni, csak bámulta azt a szép fehér, szakállas arcot.

Újabb kábulatából harsány kacagás ébresztette fel. A hirtelen sokk hatására olyan energikusan pattant fel Dumbledore karjaiból, mint egy tizenéves, s egyenesen belebámult Hóborc nevetéstől eltorzult arcába.

-A macskanő szereti Dumbyt!!! A macskanő odavan Dumby-ért!!! –üvöltötte a hasát fogva a kopogószellem, majd Dumbledore lesújtó pillantását látva kuncogva továbbúszott a levegőben.

McGalagony szégyellősen ránézett az igazgatóra, de az öreg arcon nem látta a várt zavart, vagy dühöt, csupán azt a megszokott, vigasztaló derűt.

Ez a felfedezés úgy megindította McGalagonyt, hogy nem tudta türtőztetni magát, szinte letámadta az igazgatót, s pár perccel később, mikor végre sikerült leválasztania ajkát a férfiéról, nem bírt mást tenni csak felindultan visszaszaladt a dolgozószobájába, s belülről jó erős bűbájokkal bombabisztosan bereteszelte az ajtót.
(by Rodwen)